Szerelme a színház

Tehetséges és végtelenül szerény fiatalember, aki kényszerűségből, vagy inkább a sors akaratából lett balett-táncosból színész. Két sérülés befolyásolta jövőjét, ám tulajdonképpen nem bánja, hogy így alakult az élete. A pápai születésű Ifju Martinnak ma a színház az a nagy szerelem, amiért érdemes élni.

-    A Pannon Várszínházig hosszú út vezetett. A tánccal kezdődött. 2014-ben, az általános iskola befejezése után döntöttem úgy, hogy felvételizek a pápai Refi művészeti szakára, ott kezdtem el táncolni. Hamar beleszerelmesedtem, és éreztem, hogy ezt tovább kell vinnem. Élveztem a táncot, és ezzel kapcsolatosan képzeltem el a jövőképemet. Akkor a színház meg sem fordult a fejemben. Pápáról az érettségi évében mentem fel Budapestre, a Madách tánc-és színművészeti szakgimnáziumba, ott nyílt ki előttem még jobban a világ, akkor már biztos voltam abban, hogy ez lesz az én jövőm. Akkoriban klasszikus balett-művész szerettem volna lenni, ez volt a fő cél. Aztán történt egy sajnálatos, vagy szerencsés baleset. Kétszer is lesérültem, mindkét térdemet műteni kellett, ezért a keményvonalas klasszikus balettől fél évre, illetve nyolc hónapra teljesen elestem. Azt gondoltam, keresni kellene valami olyan foglalkozást, amiben mindenképpen benne van a tánc flow-ja, áramlatélménye, kifejező ereje. Például a musical, a modern tánc. Éppen akkor, amikor erre az elhatározásra jutottam, egy isteni csoda folytán megláttam a Facebookon, hogy a Pannon Várszínház a Hair-be keres szereplőket. Elmentem a castingra és bekerültem, így ott kezdődött el az a fajta színházi pályafutás, ami átvette a tánc által addig képviselt szerepet. Most ezt űzöm a legelhivatottabban, ebbe vagyok a leginkább szerelmes – mesél az előzményekről Martin.   - Szeptemberben kaptam meg a Hair című produkcióban Berger szerepét, Németh Ádámmal együtt. Előtte ezt a szerepet Kékesi Gábor alakította. Nagyon váratlanul ért a lehetőség, ez volt eddigi életem legörömtelibb híre, és az eddigi legnagyobb büszkeségem. Elmondhatatlanul hálás vagyok Vándorfi Lászlónak a bizalomért, amit tőle és a társulattól kaptam. Azóta két fantasztikus lehetőséghez jutottam, immár prózai darabokban. Goldoni: A Főnök meg én meg a főnök című darabjában Silvio Lombardi szerepét, Molnár Ferenc Doktor úr-jában Bertalan szerepét alakítom. Bárhova is vezet az élet, a Pannon Várszínház marad az én első színházi családom. Nem véletlenül „PannON OtthON”.  Lassan lement a Hair próbafolyamata, nagyon élveztem, nagyszerű volt a csapattal, illetve Vándorfi László igazgató úrral dolgozni. Nagyon jó volt az első benyomás mind a színházat, mind a társulati tagokat illetően. A próbafolyamat lezárulása után kaptam egy hívást Laci bácsitól, hogy keressem fel az irodájában, mert beszélni szeretne velem. Ott akkor felajánlotta, hogy vegyek részt a következő produkcióban, a Kőműves Kelemenben, ahol már egy szöveges szerepet kaptam. Ebben is új embereket ismertem meg, és jó élményekkel, benyomásokkal gazdagodtam – fogalmaz a fiatal színész, aki azt is elmondja, hogy miként folytatódott a közös munka egészen tavaly márciusig, a Hamlet előadásig. Aztán az akkor bekövetkezett sajnálatos helyzet megfosztotta a társulatot a játék, illetve a próbák lehetőségétől. Azóta társulati ülések zajlottak, amiken arról volt szó, hogy miként tud úgy életben maradni a színház, hogy a megszokott tevékenységét nem folytathatja.  Kidolgozták az online előadások lehetőségét, így áprilistól már kikerülhettek a régebbi előadások felvételei a színház csatornájára, illetve beindult egy teljesen újfajta marketing tevékenység.


-    Júniusban újra indultak a próbák, egy kislétszámú darabbal, a Virágot Algernonnak cíművel. Erre májusban kaptam meghívást. Vándorfi László olyan előadást álmodott színpadra, amelyben Algernon nem egy egér, hanem egy színész, aki a nonverbális kommunikáció eszközeivel, gesztusokkal, mimikával, tánccal fejezi ki a bonyolult kapcsolatot Algernon és Charley között. Eddig ez volt a kedvencem. Élvezetes munka volt a héttagú stábban dolgozni, rettentő értékes és jókedvű próbafolyamat ment végbe. Laci bácsi szerint a színházat most nem folytatni kell, hanem újra fel kell építeni, újra kell gondolni. Már soha nem lesz olyan, mint amilyen volt. Ezért ezzel a rendhagyó koncepcióval újra gondolta és újra gondoltatta velünk az egészet. A próbafolyamatot követően ért a megtiszteltetés, hogy szeptembertől csatlakozhattam a színház társulatához. Nyáron rengeteget játszottunk, aminek nagyon örültem, és reménykedtem abban, hogy ez folytatódni fog szeptemberben. Július 4-től augusztus 28-ig a színház negyvenegy előadást adott. Ebben több beugrás, több szerepátvétel is volt, számomra megtiszteltetés, hogy megkaptam A Pál utcai fiúkban Csónakos szerepét, illetve a Kalózkalandban én játszhattam a legfiatalabb testvért, Ladikot. Elmúlt a nyár, az előadásokat Tokajban zártuk. Ez azért volt nagy élmény, mert látva a helyzetet, a sok negatív hírt, ami a televízióból, az újságokból áradt, a nézők mégis azt mondták, hogy kiállnak a kultúra mellett, mert szükségük van rá. Rengetegen eljöttek az előadásra, és a tapsrendben együtt énekeltek velünk. Felemelő, csodálatos érzés és élmény volt – fogalmazott Martin.

-    Hogy képzelem el a jövőt? Nem kérdés, hogy mindenképpen a színházzal szeretnék foglalkozni. Ez az életem. Ez az, amire sok nagy filozófus azt mondta, hogy akkor vagy jó helyen, akkor csinálod jól, akkor lesz igazán boldog és jó az életed, ha azt csinálhatod, amit szeretsz. Ezt szeretem, és számos példát látva azt mondom, ha az ember alázattal és szorgalommal csinálja, akkor meg is lehet belőle élni. Az út adott. Hogy miként fogom végig járni, az még kérdéses számomra. Mindenképpen szeretném a mesterség fogásait iskolában elsajátítani, egy kontrolált közegben, ami a tanulásról szól. A gyakorlatban is nagyon sokat lehet fejlődni, de én mindig az az ember voltam, aki az elméletet ismerve azt igyekszik kamatoztatni a gyakorlatban.


-    A versek? – kérdez vissza mosolyogva a fiatal színész. - Soha nem tanultam a versmondást úgy, ahogy azt a színi iskolákban tanítják. A versek elleni legkomolyabb merényletem az első pandémiás időszakra esik, amikor fölkészültem a Színművészeti Egyetem prózai osztályára. Tíz vers, öt monológ és öt dal volt a kötelező, úgy gondolom, jól meg tudtam őket fogni, abban Szelle Dávid is segített, hogy jól ki tudjam fejezni a megbúvó mögöttes tartalmakat. Élveztem, de a nyári munka miatt nem igazán volt időm többel foglalkozni. Persze próbálkoztam a versírással is, amikor a sérülés miatt a tánccal nem igazán tudtam foglalkozni, így próbáltam kifejezni magam. Forgattam a fejemben azt is, hogy elmegyek egy slam poetry versenyre, ami Pápán a Nyolcban egészen virágzó dolog. Bár ez nem valósult meg, a Poet-ra kikerült néhány versem.

-    Milyen a kapcsolatom a városommal, Pápával? Egy évig Pesten éltem, akkor olyan gyakran jártam haza, amikor csak tudtam. Jó volt megszabadulni a nagyváros zajától, és hazajönni. Kisvárosi gyerek vagyok, nagyon szeretem ezt a nyugodt és családias, békés környezetet. Szeretem Pápát, éppen a nyugalom a varázsa. Amikor viszont rendezvények vannak, akkor mindenki imádni válóan megőrül. Ám ha a próbafolyamat úgy kívánja, néha hosszú idő eltelik egy-két látogatás között. Hiányzik itthon lenni, de lefoglal a munka, és az a fontos, hogy azt olyan jól csináljuk meg, amennyire csak lehetséges.

Fotók: Hoppászínház
 

Galéria