„Egy fénykép azért lesz díjazott, mert megmozgatja a szerkesztők képzeletét, és akkor telik meg élettel, amikor a közönség elé kerül” - vallja Robert Capa, a világhírű magyar származású fotográfus. László Ákos képeit nézve tökéletesen igaz az idézet. A pillanat művészete akkor sem a múltról szól, amikor a kép régi épületeket ábrázol, és nem szólhat a jövőről sem. A fotó a jelen, s ezt a jelent kiválóan ábrázolja természet- és városfotóin a pápai fotográfus.

-    Mint a nagy szerelmek, ez is régen kezdődött. Még az őskorban, általános iskolás koromban, egy fekete-fehér fényképezőgéppel, illetve filmmel. Aztán időlegesen felfüggesztettem az érdeklődésemet, hiszen a világ rohamosan fejlődött, én pedig akkor még nem tudtam ezzel lépést tartani. Később a család miatt hanyagoltam, de hét-nyolc évvel ezelőtt újra visszatért az életembe a fotózás. Gyurom János segítségével indítottam újra a hobbimat. Nem véletlenül mondom ezt, mert én a mai napig hobbifotósnak tartom magam, és meg is maradok annak. Nem szeretnék gépiessé válni, illetve kötelezettségeknek megfelelni, hanem a saját látásmódomat szeretném érvényesíteni. Hogy mi ez a látásmód? Alapjában véve a téma az, ami sajátos: a város, az épületek a tradíciókhoz való kötődést jelentik. A madarak a szabadságot, a mozgást jelképezik, így kapcsolódnak a koncertfotózáshoz. A rendezvény-és modellfotózás, az esküvői fotók nem nekem valók, nem az én világom. Mostanában divatos a vizuális történetmesélés, sok helyen látok erre példát. Naponta 30-40 fotót kitenni arról, hogy az ember éppen merre járt, nem érdemes. Legyen heti, vagy akár havi egy kép, de az olyan, amit én láttam meg, ahova visszamentem naponta, hetente többször, hogy megtaláljam a megfelelő fényt, látásmódot. Ez a tudatosság különbözteti meg a fotóst attól, aki csak úgy, általában használja a gépet. Sokat tanultam Jánostól, aki azt vallja, és engem is erre tanított, hogy egy képet nem szabad elmesélni, egy képnek mesélnie kell. Ha valaki ránéz, őbenne hozzon elő egy történetet. A fotó racionális. Nem mindenkinek ugyanazt meséli, nem mindenkinek ugyanúgy, de amit meg lehet benne találni, azt meg kell találni – vallja Ákos.



-    Alapvető technikai feltételek? A mai világban ez eléggé fogas kérdés. Sajnos itt is jelen van a rohamos fejlődés. A technika és a tudatosság is kétfelé válik, mert technikában a határ a csillagos ég. Nagyon megnőtt a kínálat mind a gépek, mind a kiegészítők körében. Most éppen én is váltok. A régi tükörreflexes gépemet szeretném egy gyorsabb, digitális korszakba átvinni. Ennek a technikának ugyanaz a hátránya, mint ami a filmelőhívásnak volt: rengeteg időbe telik, ez a felgyorsult világ azonban nem hagy elég időt rá. A váltást tehát az indokolja, hogy gyorsabbá váljak, és új technikákat alkalmazhassak az új ötletekhez. Biztosan vissza fogok kacsintgatni, hiszen ebből a technikából indult ki az „akkor és most” ötlete, a különbségek, a fejlődés megmutatása, ebből lett a 2019-es városi naptár. A széles látókört itt objektívekkel lehet elérni. Én nem vagyok részletfotós, sokan kiemelnek egy jellemző részletet, én inkább a nagy egészet szeretném megmutatni ezzel a széles látókörű objektívvel – árulja el a szakma rejtelmeit a pápai fotós, akitől a természetfotózásról is érdeklődtünk.

-    A madarak fotózásába János vezetett be. Ez nem egyszerű. Fel kell térképezni a madarak élőhelyét, vagy ki kell alakítani egy olyan területet, ahol jól érzik magukat, rendelkezésükre áll egy itató, egy etető, amikkel könnyebben oda lehet csalogatni őket. Ám ez sem garantálja azt, hogy a madarak folyamatosan a „színpadon” lesznek, Nagyon sok időre van szükség, ki kell ülni a lesre, és sokszor órákat várni. Mivel itt mozgásról is szó van, néha több ezer exponálásból születik egy-két kép. Három-négyóra fotózásból lesz egy olyan fotó, ahol a madár szeme is megcsillan, valami emlékezeteset produkál, például a ragadozó madaraknál ilyen a prédáért való küzdelem. Ezek a pillanatok sok órányi türelmet igényelnek. Akár a téli mínusz 10-20 fokban, akár a nyári 30-40 fokos hőségben – mondja Ákos, majd a legközelebbi terveiről számol be.

-    Persze hogy vannak tervek. Sokat ezekről nem szeretnék elárulni, de annyi bizonyos, hogy szerepel köztük a városfotózás egy új perspektívából, új ötlettel színesítve, a „szétfotózott” városrészeket új szemszögből szeretném megmutatni, és folytatom a madarak fotózását is. Régóta bánt, hogy a helyi alkotók nem alkotnak igazán közösséget. Divat az, hogy háttérbe szorítják a másikat, vagy elcsennek egymástól valami ötletet. Persze megértem, így is lehet fejlődni, de így sok minden eltűnik a városból. Régi foglalkozások, régóta működő üzletek, ezeket meg kellene tartani. Büszke vagyok arra, hogy pápai vagyok. Élhető város, szeretem, és amilyen fejlődésen az utóbbi időben átment, az csak ahhoz hasonlítható, amikor kiérdemelte a Dunántúl Athénje címet, azt az arculatot, amit próbálunk megőrizni, megtartani és átmenteni az új korszakba. Én ezen munkálkodom.
Fotók: László Ákos