A harci művészetek útja

A harci művészetek útja olyan, mintha egy meredek sziklafalra másznánk. De ha erre tettük fel életünket, pihenő nélkül tegyük azt

A címbeli idézet Masutatsu Oyama, a kyokushin karate alapítójának gondolatát idézi. Mindig is érdekelt, mi vesz rá embereket arra, hogy téglákat, deszkákat törjenek, vagy vicces fehér ruhában üssék-rúgják egymást. A Szalóki Sándorral, a Griff SE karate szakosztályának vezetőjével folytatott beszélgetés aztán felnyitotta a szemem. Ez jóval többről szól, mint az erőfitogtatásról.  Jellemformáló harcművészet ez, ami művelőjének fegyelmezettséget, lelki békét biztosít. Ahogy mindezt egy filmben hallottam: a karate a fejben és a szívben van, sohase függ az öv színétől.

-    A kyokushin karate klub 1982 októberében alakult Pápán, akkor még nem egyesületi keretetek között. Budapestről jött Somogyi Zsolt, 1 danos karate mester, és pénteken, illetve szombaton tartott edzéseket jónéhány éven keresztül. Én tizenhárom évesen a legfiatalabbak egyike voltam, a több mint kétszáz tag közül, akik akkor elkezdték ezt az újdonságnak számító sportot. Pár év múlva, tizenöt-tizenhat éves koromban már én is rendszeresen tartottam edzéseket. Amikor ’90-ben katona lettem, barna övesként jártam ki a városba karatét oktatni. Így kezdődött – számol be az első évekről Sándor, majd folytatja a történetet:

-    Később, amikor a mester már nem jött olyan rendszerességgel Pápára, és kissé megcsappant a létszám, bár nem szándékosan, de a szervezési feladatokat is átvettem. Plakátokon népszerűsítettem a klubot, és nagyon hamar újra elértük a száz fölötti létszámot. Nem volt még akkora konkurencia, egy-két harcművészeti klub létezett csupán a városban, sokan jöttek hozzánk, de nagy volt a lemorzsolódás is. Ma inkább ismeretség révén lépnek be, illetve mára a kínálat is kibővült a városban. A tagok átlagéletkora egyre lejjebb megy, a nyolcvanas években a felnőtteket, illetve tizennyolc-húszéveseket lehetett megfogni, ma a gyerekekre lehet a leginkább számítani – óvodáskorúakra, kisgyerekes családokra. A vírushelyzet alatt nem hirdettem tagfelvételt, edzőtermünk sem volt. Itthon rendeztem be egy kis termet, ahol napi két-három edzéssel, úgy húsz fővel tartottam életben a klubot. A világ is más, sok minden megosztja a fiatalok, a felnőttek figyelmét, több a munka, a tanulnivaló, így inkább a tagjaink megtartása a cél. Ehhez megfelelő edzésmódszer, és a motiváció folyamatos fenntartása szükséges.

-    Van-e különbség a kyokushin karate és a harcművészetek más ágai közt?

-    A kyokushin karate viszonylag fiatal stílus, a 20. század második felében alapította Masutatsu Oyama mester, aki egyébként az akkori Japánban egy nagytermetű, bivaly erős embernek számított. Ez a személyes erő a stílusra is rányomta a jegyeit. Tudtommal a formagyakorlatokat például később illesztette bele a rendszerbe Oyama mester, pedig ezek a régebbi harcművészetek elmaradhatatlan részét képezik. A tradicionális harcművészetek mozgás rendszere jóval több és hosszabb formagyakorlatot tartalmaz, a mozdulatok lágyabbak, szemben a kyokushin robusztusnak nevezhető lépéseivel. A kyokushin szerencsére azért mégis igyekszik megőrizni a tradicionális elemeit, az övvizsgákon például ezek nagy szerepet kapnak, de e mellett nagy hangsúlyt fektet a versenyzésre is. Ez jól szolgálja a karate népszerűsítését. Jó, kiforrott a versenyszabályzat, nagyon jó bíróink vannak, és nagy a rivalizálás is. Ez már a kis korcsoportokra is jellemző. A kyokushint régen erőkaraténak is hívták, mert a fizikai képességek fejlesztése volt a fő célja, így a szellemiség egyes esetekben – bár nem mindenhol - kicsit háttérbe szorult. Amikor elkezdtem a karatét, a kyokushinban nem volt kata (forma gyakorlat) verseny, mára azonban már több mint tíz éves múltra tekint vissza ez a versenyszám is. Ez azt bizonyítja, hogy a kyokushin is próbál visszatérni a tradíciókhoz. Az én meglátásom az, hogy bár nem szükségszerű a versenyzés, de nagyon jó lehetőség, hiszen az egyik legszélsőségesebb helyzet arra, hogy megtapasztaljuk mindazt, amit tanultunk, és közben megtanuljuk kezelni a stresszt, a félelmet. De a vizsga küzdelem ugyanilyen komoly kihívást jelent fizikai és pszichikai síkon egyaránt. A kyokushin karate egyfajta átmenetet képez a modern küzdősportok és a tradicionális karate között. Léteznek olyan harcművészetek, ahol kimondottan nem rendeznek versenyeket, mert azt tartják, hogy azok rossz irányba viszik a személyiséget. Én meg azt mondom, hogy nincs önmagában rossz és jó dolog, csak tudni kell megfelelően kezelni. Mert ha a versenyt úgy kezeljük, mint a személyiségfejlődés eszközét - és nem a dicsőség és az érem a fontos, vagy a pénz, - hanem ezáltal magasabb önismeretre teszünk szert és helyén tudjuk kezelni a győzelmet és a vereséget egyaránt, akkor az élet bármely területén megálljuk a helyünket. Kevés iskolát találunk, amely jobban felkészítene az életre, mint a karate.

-    Miben áll a karate szellemisége?

-    A karate – mint minden hiteles oktatási rendszer – elsődleges célja a személyiség fejlesztése. Ennek alapja a mester – tanítvány viszony, ahol a mester tudásával és példamutatással irányítja a tanítvány útját. Ez első sorban a dojoban (edzőterem) valósul meg, de egy jó karatés a dojo falain kívül is karatésként él. Viselkedésének főbb jegyei a fegyelem, kitartás, tisztelet, türelem, alázat. Az alázat nem megalázkodást, hanem szerénységet jelent, azt, hogy tudásunkkal nem kérkedünk, nem élünk vissza, a megszerzett erőt inkább mások megsegítésére használjuk. Sosai Oyama egyik híres mondása ide illik: Az erő igazság nélkül erőszak, az igazság erő nélkül tehetetlenség. Ezeknek az elveknek megfelelően dolgozunk, építjük a személyiségünket a mozgáson, vizsgákon, versenyeken keresztül. A kívülálló azt látja, vagy azt gondolhatja, hogy ez csupán fizikai tevékenység, de valójában ez annál jóval több. A harcművészeteket a sporttól leginkább az különbözteti meg, hogy gyakorlásnak a fizikai síkról ellőbb-utóbb el kell mozdulnia a szellemi sík felé. Nagyon jó példa erre Eidzsi Josikava Muszasi című regénye. Muszasi kardvívó volt az 1600-as években, egy csiszolatlan gyémánt, aki az első időkben mindenkit párbajra hív, lekaszabol, hogy bebizonyítsa, ő a legjobb. A regény végére már, ha teheti, elkerüli a harcot, mert nem akar feleslegesen ártani, kardját pedig sok esetben fa szobrok faragására használja. Ez annak a példája, hogy hogyan alakul át a nyers romboló erő alkotó művészetté.

-    A karate tanulása, elsajátítása korhoz kötött?

-    Személyes tapasztalat szerint 5-6 éves korban érdemes kezdeni, akkor már a gyermekek nagyobb része képes egy, másfél órán keresztül figyelni, főleg, ha a mozgás anyagba sok játékos feladatot teszünk. Itt első sorban a koordinációs képességek fejlesztésére koncentrálunk, és akinél lehet, mert fegyelmezetten dolgozik, jöhet a speciálisabb karate mozgás oktatása. Szerencsére szép számmal vannak is nálunk gyerekek, lesz utánpótlás. A felső korhatárt illetően idézném egy japán karate mester szavait, amit az egyik szemináriumon mondott: a budo-ban (japán harcművészetek összefoglaló neve) a 60 éves kor fiatalnak számít. Tulajdonképpen életünk végéig karatézhatunk, ám teljesen mást jelent a karate egy húszéves és egy hatvanéves ember számára. Az biztos, hogy a kor előrehaladtával a mozgásnak nem háttérbe, hanem éppen ellenkezőleg, egyre inkább előtérbe kell kerülnie. Aki hosszú, egészséges életet szeretne, annak meg kell találnia a személyiségének megfelelő rendszeres mozgásformát. A karate mozgás anyaga annyira széleskörű, hogy bátra merem ajánlani majdnem mindenki számára. De tudnunk kell megismerni, és kezelni a határainkat, amelyek a korral, vagy egyéni képességeinkkel járnak.

-    A klub jövőre ünnepli 40 éves fennállását. Milyen módon tervezik az ünnepet?

-    A 30 éves jubileumon tartottunk egy bemutatót, próbáltuk összehozni a régi tagokat, meghívtuk Shihan Somogyi Zsoltot is. Azt gondolom, jó kis rendezvényt sikerült szerveznünk. Jövőre a klub 40 éves. Előfordulhat, hogy ismét kitalálunk valamit. Az induláskor a ’80-as évek elején sokat edzőtáboroztunk Döbröntén, többszáz fős létszámmal. Ezeknek a táboroknak mindig jó hangulata volt, akik részt vettek rajta, szívesen emlékeznek rá vissza. Ezért azon is gondolkoztam, hogy ott hozunk össze egy 1-2 napos nosztalgia „tábort”. De ez még nyitott kérdés. Attól is függ, mennyi energiám lesz szervezni, illetve, hogy mennyire van rá igény. Egy szűkebb kört biztosan érdekelne az esemény. Meg sem tudnám számolni, hogy az elmúlt 40 évben összesen hányan jártak hozzánk karatézni. Azt hiszem, ez a szám a 4-5 ezer felé közelít.

Galéria