A legszenvedélyesebb művészet

„Nem olyan emberekre vágyom, akik táncolni akarnak. Olyanokra, akiknek táncolniuk kell”. A valahol valaha olvasott idézet jutott eszembe, amikor ellátogattam a ZsooDance Veszprémi úti otthonába, hogy az iskola megálmodójával, Cserkuti Zsófival beszélgessek a kezdetekről, a mozgás öröméről, mindarról, amit neki magának, illetve tanítványainak a tánc jelent.

-    Miért éppen a tánc, miért a hip-hop?

-    Tizenhat évesen ismerkedtem meg ezzel a tánccal. Egy pápai rendezvényen vettünk részt osztálytársaimmal, és azonnal beleszerettünk a táncos fellépésbe, így aztán a következő héten beiratkoztunk egy tánciskolába. Már akkor teljesen magával ragadott, és rabul ejtett. Hogy mi? Amit a táncban legjobban szeretek, az az, hogy teljesen szabad lehetek, szabad kezet kapok. Nyilván vannak alaplépések, olyan alapok, amiket be kell tartanunk, de azokon kívül az éppen aktuális kedvünket, lelkiállapotunkat táncolhatjuk el. Nyilván ezt a zene is befolyásolja, de éppen ezért olyan zenéket választok, amik illenek az adott időszakunkhoz. A folyamat, ami az önálló táncstúdiómig vezetett, érdekes és rögös út volt. Fél év után abbahagytam a táncot, mert egyáltalán nem ment. Nem voltam képes megcsinálni az összetettebb lépéseket, és beláttam, hogy ennek így nincs sok értelme. Osztálytársaim, barátnőim is így tettek, és bár én még próbálkoztam egy darabig, be kellett látnom, hogy ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Ám négy-öt hónapnyi szünet után rájöttem, hogy hiányzik a mozgás, a tánc. Így hát visszamentem az iskolába. Úgy gondolom, az első táborom volt a meghatározó, Orfűre mentem, egy neves tánctáborba. Nem voltam még jó táncos, a többiek olyan gyorsan haladtak, hogy sok mindent nem is tudtam megtanulni, viszont a tábor adott egy olyan szintet, ahonnan már tovább léphettem, képes voltam a folytatásra, láttam az értelmét és nem adtam fel.
2007 óta foglalkozom a tánctanítással. Emellett tanultam meg a legtöbbet akár a táncban, akár az emberekkel való foglalkozás tekintetében. Sorban jöttek a tervek, az álmok, milyen jó volna egy saját tánciskola, és ezt 2012-ben sikerült megvalósítani, belevágtam a ZsooDance-be.  

-    Milyen korosztályok részesülhetnek a tánc örömében?

-    Gyerekekkel négyéves kortól foglalkozom, szerintem ez az a kor, ahol már el lehet kezdeni az alapozást, a szoktatást arra, hogy csapatban kell együtt dolgozni, és le tudom kötni a figyelmüket. Itt még nyilván nem beszélhetünk stílusról, de a hip-hop alapköveit le lehet rakni. Bárki jelentkezhet, és mivel én is hosszú és rögös utat jártam be, nem vagyok türelmetlen, az az elvem, hogy ha valaki szereti, akkor csinálja. Nem kell, hogy mindenki profi, versenyző legyen, de a mozgás örömét senkitől nem veszem el. Vannak olyan tanítványok, akik azonnal, már az első évben ügyesek, és nagyon sokat fejlődnek, vannak, akiknek ehhez két-három év szükséges, de olyan is előfordult már, hogy valaki öt-hat évig stagnált egy bizonyos szinten, majd hihetetlenül megugrott a fejlődése.

-    A gyerekek, a fiatalok körében ma nagyon népszerű a tánc. Ez divat, vagy életérzés?

-    A mozgás, ezzel együtt a tánc is szerencsére egyre inkább terjed. Amikor elsajátítunk, megtanulunk egy koreográfiát, a testünk már tudja, zenére magától hajtja végre a mozdulatokat, és ez olyan pozitív érzést ad, ami leírhatatlan. Ha a táncos bátran elengedi magát, akkor olyan energiák szabadulnak fel, amiket nem lehet megfogalmazni. Egy nehéz nap után, vagy egy esetleges iskolai kudarc, veszekedés után még a feszültség levezetésére is képes.

-    Mennyire fontosak a versenyek az iskola életében?

-    Nálam az a szabály, én azt szeretem, hogy semmit sem muszáj, mindig van választási lehetőség. Már a beiratkozásnál elmondom, hogy megyünk majd versenyekre, szeretjük ezeket, de a részvétel nem kötelező. Ha valaki csak az edzéseken szeretne részt venni, és magáért a mozgás öröméért táncolni, azzal nincs semmi probléma, csak ezt időben beszéljük meg. A verseny egy olyan pluszt, olyan érzést ad a gyerekeknek, ami megint felbecsülhetetlen, maga az utazás, a más környezet, egy másik város, ismeretlen táncosokkal való ismerkedés, megnézzük őket, tanulunk tőlük, az adrenalin, amit a szereplés, a színpad ad, mindebből rengeteget lehet profitálni, tanulni. Egy-egy ilyen versenyt követően hetekig érezzük ezt a pozitív érzést.  Én a táncfesztiválokat részesítem előnyben, ahol a zsűri minden produkciót értékel arany, ezüst és bronz minősítéssel, tehát minden versenyszám, amiben indulunk, valamilyen eredményt elér. Ezt azért tartom fontosnak, főleg az első pár évben, hogy a gyerekek ne csalódjanak, legyen sikerélményük. Ez főleg a mai világban nagyon fontos. Nem panaszkodom, a fesztiválokról nagyon sok arany minősítéssel szoktunk hazatérni. A haladókat komolyabb versenyekre is szoktam vinni, ahol az első, második és harmadik helyezéseket értékelik. Ez meg mindenképpen jó kihívás. Van úgy, hogy nem érünk el dobogós helyezést, de úgy gondolom, hogy tizenöt produkcióból hatodiknak-hetediknek lenni jó teljesítmény, és nyilván ezekből is tanulunk, ezek visznek előre minket. Persze a táncosoknak el kell jutniuk egy olyan szintre, hogy ezt lelkileg feldolgozzák, és meg tudják érteni, megélni azt is, ha érem nélkül térünk haza.

-    Melyek a legnagyobb események a ZsooDance életében?

-    Az elmúlt másfél év alapján már az is nagy esemény, ha kinyitnak az iskolák, és a gyerekek jöhetnek táncolni. Ha nincs a pandémia, éves szinten két nagy eseményünk van. Az egyik a gálaműsorunk, amit tavasszal, nyár elején szoktunk tartani. Ez azért nagyon fontos, mert itt láthatják a szülők az egész éves munkánkat. Minden, az adott évben tanult koreográfiát bemutatunk, a haladókkal pedig külön műsort is készítünk, valamilyen történetet táncolunk el, a műsornak mindig van sztorija. Ez több hónapos felkészülést, féléves munkát igényel.
A másik fontos eseményünk a ZsooDance Fest, ami idén sajnos elmaradt. Tavaly februárban meg tudtuk tartani, szerencsések voltunk. Ez egy országos, sőt nemzetközi táncfesztivál, hiszen minden évben vannak külföldi versenyzőink is.  A rendezvény kétnapos, ahol az összes ZsooDance-táncos megmutatja magát. A pápai Sportcsarnokban, hazai pályán mindenki láthatja őket, jönnek a szülők, az összes rokon, barátok, osztálytársak, így a táncosaimon nagyobb a teher, hogy mindenki előtt bizonyítaniuk kell.

-    Mindaz, amiről eddig beszélgettünk, zsúfolt életvitelt jelez. Hogy néz ki egy átlagos hétköznapja?

-    A tánc mellett már a fitneszt is beindítottam. Jelenleg is tanulok, és alkalmazom a tanultakat. Most már személyi edzéssel is foglalkozom, így délelőttönként ezek zajlanak. Otthon is mindig van valami tennivaló, most például a táboros plakátokat tervezem, csinálgatom, ez tölti ki a szabad időmet. Az emberek sok mindenbe nem látnak bele, szokták kérdezni, hogy én csak délután tanítok? Igen, de közben meg kell alkotnom a koreográfiákat a tizenegy csoportom számára. Zenéket válogatok, ezeket összevágom, és ott a rengeteg papírmunka. Mindamellett, hogy egyesületként működünk, már második éve tagja vagyunk az Allegro Művészeti Alapiskolának, így év végén a táncosok államilag elismert bizonyítványt kapnak. Ennek is vannak papírmunkái, naplót írok, bizonyítványokat töltök. Ebéd után pedig megkezdődnek az órák. A délután szólókkal, duókkal indul, a csoportos óráim fél négytől kezdődnek, tartanak hat-fél hétig, utána pedig indul a fitness. Nem unatkozom, nyolc-fél kilencig itt vagyok minden nap, de szeretem, ha itt zajlik az élet, és nyüzsgés van. Igazából március 8-a óta nem táncolhattunk, azt kell, hogy mondjam, üres a terem.  Hiányzik a gyerekzsivaj – zárja a beszélgetést mosolyogva Zsófi.

-    Az írás megjelenésekor a gyerekek már visszatérhettek kedvenc időtöltésükhöz. Valószínűleg ők is ugyanazt gondolják, amit vezetőjük szellemisége, felfogása sugall, s amit a világhírű orosz táncművész, Barisnyikov így fogalmazott meg:

„ Nem próbálok másoknál jobban táncolni. Csak magamnál jobban”.

Fotók: ZsooDance és Bolla Bernadett

Galéria