Olaszos hangzás, magyar csúcsminőség: LaBerta
A műhelyben a bognár nagyapámnál gyerekkoromban megszokott, és örökre megszeretett kellemes illat, a megmunkált fa semmihez sem hasonlítható illata fogad. Számtalan gép, ötletes találmány segíti a rendkívül ritka tevékenységet. A vállalkozást Berta Ferenc és fia, Áron működteti, de a család szinte minden tagja besegít. A LaBerta név pedig fogalom határokon belül és kívül egyaránt. Kaptafák, sámfák készülnek itt, és jutnak el a világ szinte minden tájára.
A történetet az apa, Ferenc kezdi, és amit bevezetőként elmond, ma már történelem:
- Az ükapám kezdte ezt a mesterséget, 1870-ben Németországban, Weimarban tanulta ki a kaptafakészítést. Alapszakmája bognár volt, ebből fejlesztette ki a kaptafa, a sámfa, a fasarok, fapapucs készítését. Aztán ez apáról fiúra szállt, mi vagyunk a negyedik generáció, a fiam, Áron pedig a következő. Van egy testvérem, ő is hasonló dolgot csinál, mint mi, ő az egyik, mi a másik oldalon, hiszen elférünk a piacon. Ahol most vagyunk, a Táncsics utcában, ez a szülői ház. Innen indult, nagyapám, édesapám műhelye is itt volt. Ükapám – villanyáram híján – a Tapolca patak mellett dolgozott, ahol lehetőség volt a transzmissziós meghajtásra. Aztán az idők folyamán, amikor lehetőség nyílt a gépesítésre, fejlődni tudott.
- Mit kell tudnunk a kaptafáról, illetve a sámfáról?
- Kaptafa nélkül lehetetlen cipőt készíteni, hiszen erre kell felfeszíteni a cipő bőrét. A kaptafa, ahogy a nevében is benne van, fából készül, de az idők folyamán a fa kiszorult az ipari cipőgyártásból, hiszen átvette a helyét a műanyag: tömbökből készül a kapta. A gyárakban tehát már nem használnak fát, ám mi hagyományosan még abból gyártjuk. A rendszerváltás előtt Magyarországon száz kisebb-nagyobb cipőgyár működött, ebből mára annyi maradt, hogy egy kézen megszámolható. Azért még léteznek suszterok, cipőkészítők, akik hagyományos kézi munkával gyártják a lábbeliket. Mivel én is korosodom, a stafétabotot átadtam a fiamnak, javarészt ő készíti a kaptafákat, sámfákat, fatalpakat – fogalmaz Ferenc, majd így folytatja:
- Nagyon régen, a hőskorban egylábas cipőket gyártottak. Nem volt jobbos és balos, ez az idő előrehaladtával alakult ki. Aztán, hogy minél kevesebb kaptafát kelljen készíteni, ezek két-két számonként nőttek, majd méretenként készültek. Nálunk bőségben is van különbség, például 41-es méretben van egy szélesebb, illetve egy keskenyebb lábfejre való is.
- Mi a munkafolyamat lényege, hogy készül el egy kaptafa, egy sámfa?
- Első lépésként az erdőn kiválasztjuk a megfelelő faanyagot – kezdi Áron.
- Itt fontos a homogén szálszerkezet, hogy később a fa ne deformálódjon. A kaptafának a gyertyán a legjobb alapanyaga, ami rendkívül erős. Az anyagot szárítanunk kell, itt többéves ciklusokról beszélünk, majd jöhet a munka. Elsőként egy lábfejformát alakítunk ki, ami a nagyoló kopírozó gépbe kerül. Ez kialakít egy, már lábfejhez hasonlító torzót, amit a finomkopírozóba teszünk. Majd a befogócsapokat levágjuk, lereszeljük, és kifúrjuk a fémalkatrészek leendő helyét. Ezt a legfinomabb, és a legtöbb szakértelmet igénylő munka, a kézi csiszolás követi három szakaszban, a durvábbtól az egészen finom, teljesen sima felületig. Így kialakul a pontos méret, ahol a hossznak és a bőségnek is passzolnia kell. Ezután kettévágjuk a sámfát, hogy kialakíthassuk a vasalat mozgásának lehetőségét. Majd apró lépések vannak hátra a teljesen kész munkadarabig. Beütjük a sorszámot, a sámfa méretét, majd igény szerinti színre pácoljuk a készterméket. A sarokrészre – szintén igény szerint – rézből készült gombot, gyűrűt, vagy fagolyót szerelünk. Ez nem csupán szép, de praktikus is, hiszen ezt megfogva lehet kiemelni a sámfát a cipőből. Aztán az alap- és kiegészítő tartozékokkal együtt dobozba kerülnek a sámfáink, és máris utazhatnak a megrendelőkhöz. Általában sorozatokat készítünk. Itt is beszélhetünk alapszortimentről, és annak függvényében, hogy a megrendelő milyen volument kér, változtatunk ezen. Egy pár körülbelül egy óra alatt készül el.
- Mekkora a felvevőpiac? Hova kerülnek a termékek?
- A divat folyton változik, ez kapásból egyfajta rotációt okoz. A másik dolog az, hogy a kaptafát szegelik, tehát idővel tönkremegy, a fa elporlik. Egy kaptafán átlagosan 25 pár cipő készülhet. Mivel ma már kevés az iparos, sámfából gyártunk többet, hiszen egy kézzel készített drága cipő megérdemel egy szép sámfát. Piaci szempontból a kaptafát és a sámfát külön kell választanunk. A kaptafa értékesítése szűk keresztmetszetben történik, néhány fiatalabb suszternek szoktam segíteni, akik most próbálgatják a szárnyaikat. Mi jobban szót értünk egymással, bár kell hozzá türelem. Kaptafát ott értékesítünk, ahol számítanak a kézműves módszerek, a hagyomány. Ebből eléggé kevés van ma már. Sámfát viszont nem elsősorban hazai piacra készítünk. Számunkra erős felvevőpiac az USA, Németország, Ausztria. Lehet moccanni Ázsia felé is, ott is eléggé szép cipők készülnek, bár az igényességen még lehet javítani. Úgy tudom, hozzánk hasonló sámfakészítő műhely még Angliában működik, de ők jóval kisebbek, és régi technológiával dolgoznak.
- Mi ebben a szakmában a szépség? Áron nem kacsintgatott annak idején másfelé?
- Én is voltam tinédzser, voltak, és máig vannak harcok, de ezek nem számottevők. Ilyen szempontból édesapámék jól kezelték a dolgot, hagyták, hadd fedezzem föl a magam kis világát, hogy tanuljak belőle. Faipari szakközépiskolába jártam, majd épületgépész-technikusi képzésen vettem részt, aztán Óbudán tanultam a had-és biztonságtechnikai mérnöki karon, mégis visszakanyarodtam a családi tradíciókhoz. Ami miatt nagyon szeretem csinálni, az a szabadság érzése. Vállalkozóként magam osztom be az időmet, másrészt ez nem az a szakma, ahol letolják az embert az asztal széléről, ami manapság jellemzője a piacnak. Szeretek fával dolgozni, nem hideg, rideg anyag, mint a vas. És a tevékenységünk olyan régóta a családomé, hogy már a vérünkben van, az életünkké vált.
Galéria
