Több pofont kell adni, mint kapni
„Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad.” Muhammad Ali mondása kétségkívül sok harcművésznek szolgál megszívlelendő tanácsként. Kasza Lászlóval nincs baj, vele beszélgetve biztos vagyok abban, hogy ő ezelőtt sem tette, eztán sem kerül arra a bizonyos padlóra. A világbajnok harcossal otthonában beszélgettem, ahonnan elköszönőben megcsodálhattam egyedülálló retró gyűjteményét (nincs felhatalmazásom erről bővebben szólni), és megtekinthettem saját ízlésére kialakított edzőtermét is.
- Mivel tölti az idejét mostanában egy világbajnok?
- Ugyanazzal, mint akkor, amikor világbajnok lettem. Az utóbbi félév termése: világkupa győztes lettem, előtte Európa-bajnok. Nagyon mozgalmas, fárasztó időszak van mögöttem. Ezért is döntöttem úgy, hogy abbahagyom a versenyzést. A küzdősport mellett ott van második vonalként a kerékpározás, amit nagyon szeretek. Ez is több programmal köszönt be ebben a félévben, így aztán kicsit sok volt a sportból. Visszaveszek egy kicsit ebből is, abból is, megpróbálok pihenni, aztán a jövő év elején meglátom, mihez lesz kedvem, indíttatásom, hogy azt vigyem tovább. 
- Mi a döntés oka, egyáltalán ebben a sportágban meddig lehet versenyezni?
- A versenyzés feltételeit nem magamhoz, hanem a mezőnyhöz kötöm. Ötven év fölött már nincs akkora „forgalom”. Inkább a bíráskodás, az edzősködés megy, ki-ki abban a sportágban, amit csinált. Én még 46 évesen címmérkőzést játszottam, egy ötmenetes K-1-es meccset, de nagyon nehezen találtak ellenfelet, akivel küzdöttem, végül is tíz évvel volt fiatalabb nálam. A formagyakorlatban is vannak idős harcművészek, minden tiszteletem az övék, de az ő gyakorlataikból már hiányzik az a dinamizmus, amit mi, küzdősportosok művelünk. Ezért eleve jobban szétzilálódik a mezőny, kevesen vagyunk. Az, hogy négy-öt ember között legyek én a győztes, már nem akkora inspiráció. Nem is szólva arról, hogy ki kell fizetni a nevezési díjat, a regisztrációt, és akad más kiadás is bőven.
Bunyóban jó volt, ha akár csak egy ember volt az ellenfelem, az is ki tudott fárasztani, de a formagyakorlat más. 30-35 éves koromban még nagyon nagy volt a mezőny. Emlékszem, volt olyan délutánom, amikor hét mérkőzésem volt. Én abban nevelkedtem itt Pápán a barátaim révén, hogy bunyó van, versenyhelyzet, hajtani, menni kell. Ha ma egy versenyen találkozom a régiekkel, kiderül, hogy nem versenyezni, hanem bíráskodni jöttek, vagy versenyzőket hoztak. Ezért én is átértékeltem a helyzetet: ha nem erőlteti senki más, akkor én sem fogom. Emiatt is hagyom abba a versenyzést. Az edzősködés az más: meglátom, mit hoz a jövő év, lehet, hogy az egyesületi munkának is fordulópontja lesz. A kerekezésről pedig kiderül, hogy hobbiszinten, vagy félprofiként folytatom. Ez is a jövő zenéje.
- Nem csupán sportolóként, edzőként is sikeres vagy. Van-e különbség a mostani tanítványok felfogása és a te fiatalságodban képviselt felfogás között?
- Amikor a ’90-es években átvettem a Kung fu csapatomat, az egy baráti kör volt. Együtt edzettünk, edzés után együtt átmentünk Merétei Pista bácsihoz, megittunk egy kólát, majd felmentünk az áruházhoz enni egy virslit, aztán együtt lógtunk a Fő téren, és amikor azt mondtuk: a hétvégén házibuli, kit hívjunk meg, akkor egyértelműen a csapatra gondoltunk. Mindig és mindenhol együtt voltunk, hatalmas volt az összetartás. A mostani, az új generáció nem nagyon haverkodik. Lejönnek edzésre, megtanulnak bunyózni, azt bemutatják egy versenyen, és ennyi, hazamennek. Nincs meg az a kötődés, utána már nem hallok róluk. Ez lényeges különbség. Ugyanúgy létezik a kontaktus velük, a szülőkkel is, de az összetartás hiányzik. Ez kicsit fáj, és talán ezért is nézegetem egyre gyakrabban a régi albumokat.
- A sport mellett sok egyéb tevékenységgel is foglalkozol. Hogy fér össze például a diszkó és a küzdősport?
- Ez véletlenül jött össze. 2011 nyarán volt egy beszélgetésem egy nagyon kedves hölgyismerősömmel, akivel húsz éve nem találkoztam. Felelevenítettük a régi időket, amikor együtt jártunk Márczi Gyuri diszkójába. Egyszer csak feltette a kérdést: miért nem csinálok egy retró bulit, ha már ennyi kedves emlékem van. Bogarat tett a fülembe: akkor legyen egy buli. Helyet kerestem, a régi Várkastélyba már nem lehetett bemenni, sem a Hubertuszba, vagy a Temaxba, így találtam meg a volt Aranykalászt. Tanár urat megfűztem, fél évig jártam a nyakára, hogy vállaljon be legalább egy órát segítségként. És 2012 májusában közel ötszázan voltunk abban a buliban. Aztán csináltam egy másikat, egy harmadikat, vettem és kaptam cuccot, egy régi diszkós barátom segített, így – bár nagyon amatőr szinten – de mennek a retró bulik. Nem vagyok diszkós, az egy komoly szakma, és a pápai DJ-k ezt jól kitanulták, én egy békebeli bulihuligán vagyok, ez a titulusom. Ez az egész számomra kikapcsolódás, a tetejébe meg még nosztalgiázhatok is.
- Milyen emlékeid vannak a szülőfaludról, tartod-e a kapcsolatot a gyerekkori barátokkal, helyszínekkel?
- Nagyon szeretem Adásztevelt. Szüleim ott élnek, minden héten kimegyek. Benézek a Sutton Borozóba, az ott lévő emberekkel beszélgetni. A falu az, ami konzerválja az embert. Akikkel találkozom, azok negyven éve is így néztek ki. Kijárok falunapokra, búcsúba, sokat kerekezek arra, és minden utcáról, minden házról van valami emlékem, amiket szívesen elevenítek fel. Az, hogy nem maradtam ott, az csak annak köszönhető, hogy amit elterveztem magamban a sport és egyéb terén, ahhoz ott szűkek voltak a lehetőségek. Lehet, hogy egyszer ismét ott kötök ki, de ha mégsem, a szívem mindig ott lesz a szülőfalumban.
- Az általad űzött sportágak hatalmas fegyelmet követelnek. A hétköznapokban is fegyelmezett ember vagy?
- Olyan dologra utalsz, amit én soha nem írtam alá. Ilyen az is, amikor azt mondják: nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Nem létezik, hogy ilyen mondások vannak! Az embert néha nem az önuralom elvesztése sodorja bajba, hanem például a saját igazságérzete. Ha én az igazamat megvédem, ez másnak esetleg úgy jön le, hogy lám, egy sportoló elvesztette a fejét. Ez nézőpont kérdése. Voltam úgy, hogy az igazságérzetem tettlegességig sodort. De rossz szándékkal soha életemben nem verekedtem. A régi időkben erre nem volt szükség. Itt Pápán is megvoltak a galerik, de tisztelték a másikat, működött a betyárbecsület, mindenkivel szót lehetett érteni. Manapság nem ez a jellemző. A fiatalokhoz nem lehet szólni. De megpróbálok úgy élni, hogy ne szálka legyek az emberek szemében, meghúzom magam.
- Közeli, távoli tervek?
- Harminchét éve csinálom a bunyót. Huszonkét éve versenyzem, egyszer már visszavonultam, de megkínáltak egy-két lehetőséggel, amit nem tudtam kihagyni. De a serlegek, oklevelek gyűjtögetését abbahagyom. Vannak nagyon ügyes embereim, akiket szívesen oktatok, versenyeztetek tovább, vannak magántanítványaim, velük is foglalkozom. Szeretnék sokat kerekezni. Megcsináltam a Balaton-kört, ami óriási kihívás volt, de hátra van a Velencei-tó, a Fertő, és a Tisza-tó, jövőre ezeket a köröket még szeretném letekerni. Hosszú távú tervem soha nem volt. Mindig az elkövetkező feladatra koncentráltam. Januárban picit leülök, és átgondolom, hogyan tovább.
Galéria
