Ha a hangszer szólni akar…

A közelmúltban Öcsi és Dudu, azaz a Füredi-testvérek vendége voltam, Öcsi lakásában beszélgettünk a régmúltról és a mai időkről. Zenészlegendák, akik végig élték, végig zenélték a város szebb és kevésbé szép napjait. Még ma is „nyomják”, bár véleményük szerint nagyot változott a világ, és maguk a zenészek is.

-    Hogy kezdődik egy közel ötven éves zenészkarrier?

-    Tulajdonképpen a beat-korszak gyermekei vagyunk, abban az időszakban még a seprűből is gitárt csináltunk. Ennek ellenére én billentyűs lettem, a testvérem pedig dobos. Édesapánk zenész volt, és nagyon nem ragaszkodott hozzá, hogy mi is azok legyünk. Azt tartotta, hogy tanuljunk szakmát, de ha mégis a zenészélet mellett döntünk, akkor én billentyűs legyek, mert arra vagyok alkalmas. A szakmám egyébként porcelánfestő, három évig Herendre jártam, és ebben az időszakban tanultam meg zongorázni.  Imádott tanárom volt Horváth Miklós bácsi, akit az egész város ismer. A templomi orgonán ugyanúgy játszott, mint egy egyszerű zongorán. Hatalmas ember, nagy tehetség volt, zeneakadémiát is végzett. Följárt hozzánk tanítani, akkor a Fő utca 3. alatt laktunk – számol be a kezdetekről Öcsi, majd Dudu veszi át a szót:

-    Én egy Pallas nevű beatzenekarban kezdtem, jártuk a búcsúkat Győrfi Gyulával, Éhárt Lacival, helyettesítettem néhány hónapot a Hobby-ban, majd ’71-ben bevonultam katonának. Közben Öcsi iskolai zenekarokkal zenélt, szinte az összes akkori pápai zenekarban megfordult.

-    Akkoriban rengeteg együttes alakult. Ki lehetett az igazán sikeres zenész?

-    Gitározni könnyebb volt, két-háromakkordos nótákat játszottunk, de egy billentyűsnek persze le kellett játszani az egész számot. Emlékszem, egyszer Miklós bácsi jött fel hozzánk, mi meg a Duduval erősen nyomtuk a Creedense-t. Nagyon leteremtett ezért,  mert ő a klasszikus zenét akarta megtanítani. Amikor igazából megtanultam zongorázni, akkor láttam be, hogy mennyire igaza volt, mert nagyon vissza kellett nyúlnom a zenében a klasszikusokhoz. A társak csodájára jártak annak, ahogy én az úgynevezett standard számokat játszottam. Latin-amerikai zenét, rumbát, szambát, bossa novát. Mert Miklós bácsi ezeket tanította. Ez a könnyűzene felső rétege – mondja Öcsi.

-    Miért döntöttetek a duó-formáció mellett?

-    Édesanyánk nehezen törődött bele abba, hogy mi is zenészek lettünk, de aztán az ő akarata volt, hogy játsszunk együtt. Míg katona voltam, Öcsi a régi Zéróban játszott egy dobossal, illetve az ős Tiszti Klubban is, katonadobosokkal. Ő polgári alkalmazottként, a többiek bevonult katonaként zenéltek. Aztán leszereltem, játszottam mindenféle csapatban, majd 1973 szilveszterén játszottunk együtt először Mezőlakon. Január 1-től pedig mentünk a Tiszti Klubba, majd ott zenéltünk tizenhat évet. Sokat köszönhetünk a honvédségnek, hiszen polgári alkalmazottként zenéltünk, ezt lehetővé tették. Utána lementünk a Zéróba, majd a Platánba, és szinte az összes pápai szórakozóhelyen zenéltünk.

-    -Hány számot játszottunk el eddig? – kérdez vissza nevetve Öcsi. – Ezt ezres nagyságrendben  lehet számolni. Akkoriban jöttek a discó zenék, majd Lagzi Lajcsi a mulatós nótákkal. Amikor vendéglátós zenészek lettünk, az volt a feladatunk, hogy kiszolgáljuk a vendéget. Tehát hiába nem tetszett nekem egy szám, muszáj volt megtanulnom, mert ha valaki azt kérte, nem mondhattam, hogy nem tudom. Persze azért megválogattuk a repertoárt, igényesebb zenéket vettünk be. A discóval pedig szinte naprakészek voltunk. Ha megjelent egy új szám, két-három nap múlva játszottuk. Nyilván duóra átültetve, úgy, ahogy két hangszerrel össze tudtuk hozni. És mindenkinek nagyon tetszett. Mivel szerződtetett zenészek voltunk, be kellett járnunk Veszprémbe, a Szórakoztatózenei Központba, a stúdióba, tanulni. A legjobb tanárok adták itt át a tudásukat. Vizsgáznunk is kellett, mégpedig kategóriánként. Még hallgatót is kellett játszanunk, ami nem annyira a mi műfajunk. Ez az, amire azt mondják: sírva vigad a magyar. Erre nem illik táncolni, ezt sokan nem tudják. Viszont amikor a maszek világ bejött, a vállalkozót nem érdekelte, hogy milyen kategóriád van, az volt csak a kérdés, tudsz-e zenélni. A vizsga nyugaton sem volt divat. A tudás számított – mondja Öcsi.

-    Milyen volt a pápai éjszakai élet? Össze sem lehet hasonlítani a maival. Szombattól szombatig foglaltak voltunk. A város tele volt zenés helyekkel. Mindenhol más szólt, a cigányzenétől a tánczenéig. A párok előre lefoglalták a helyeket, az asztalokat, normálisan táncoltak, szórakoztak. Ha keringőt játszottak, akkor arra táncoltak. És megérintette őket egy szép Máté Péter-, Szécsi Pál-nóta, vagy akár egy angol szám. Ha ma ezt játszod, azt mondják, elalszanak. Ezért aztán, bár szívesen elmegyünk zenélni, de nem vállalunk el mindent. Negyvenhét éve játszunk együtt tiszta élő zenét. Rengeteg jó zenész játszott velünk, többek közt a Spanyol, Nagy Zoli, Török Tóni, Ábrahám Tibi. Utóbbi olyat csinált, hogy az egyik kezével zongorán játszott, a másikkal pisztonozott, vagy gitározott. Igazi szórakoztató zenész volt.

-    Mik számítottak akkoriban „menő” helyeknek Pápán?

-    Kedvenc helyeink, ahol sokat játszottunk: a Tiszti klub, a Zéró, a Platán, a Keller’s. Átmentünk ún. „repülő zenész”-be, ahova hívtak, oda mentünk. A Jaguár, a bár, a Kossuth - majdnem minden pápai szórakozóhelyen játszottunk. Ma ugyanezt csináljuk, ahova hívnak, oda megyünk. Szülinapok, házassági évfordulók, keresztelők, igényesebb vendégek. Persze bálokat is vállalunk, de főként ismerős közönségnek, és inkább a negyvenen felülieknek. Ide a mi repertoárunk megfelelő, de tinédzserek közé már nem megyünk. Ők ezt a fajta zenét nem értik, nem is érdekli őket – fogalmaznak a zenészek, majd Dudu folytatja:

-    Csodálatos volt a mi világunk annak idején. Szeretetteljes légkörben játszottunk, maga a vendégsereg is arra inspirált bennünket, hogy mindig újat mutassunk, új számokat tanuljunk. Nagy elismerésben volt részünk. És sokat köszönhetünk a honvédségnek is. Hangszereket vásároltak, illetve a hangszerkoptatási díj fejében megvették a saját hangszerünket. Lehetővé tették, hogy bárhol, bármikor játsszunk.

-    A hangszerek rengeteget fejlődtek. A 600-as Rolandom már húszéves. Az új hangszer hatalmas összegbe kerül. Már nem fektetünk be akkor sem, ha a zenélés elkísér bennünket a sírig. A hangszer nem hagy békén. Akik abbahagyták, azokat sem, többen visszatérnek, miután úgy döntöttek, hogy végleg leteszik. A zenének rabjává lehet válni, életformává válik. És a zenésznek a közönség is kell, hiszen vágyik az elismerésre. Sok embert elindítottunk ezen a pályán. Szabó Lacika velünk zenélt először a MüM-ebédlőben, egy emlékezetes szilveszteri bulin szaxofonozott. Sok zenészt tanítottam, erre is büszke vagyok. Elmondhatjuk, hogy a krém játszott velünk. Sokszor mentünk más zenészekkel búcsúkba. És az embernek borsózott a háta a gyönyörűségtől. Mindent kihoztunk egymásból. Ehhez persze kellett a tehetség, a rutin, de az mindegyikünkben megvolt – zárja a beszélgetést Öcsi, majd előkerülnek a régi fotók a Tiszti Klubban, a Platánban, és egy friss, alig kétéves, az Intróban rendezett nagy bulikról. Korosztályommal együtt őszintén remélem, hogy a profi zenészek, a Füredi-duó jövőbeli fellépései még számtalan albumot töltenek meg fotókkal.

Galéria