Vasrácsoktól a Szent Koronáig és tovább

Tűzzel és vassal dolgozik, mesterember, népi iparművész, az Országos Kovácsmíves Céh látómestere volt, műhelyében életre kel az anyag. Ragaszkodik a mesterség hagyományaihoz, de nem veti el, sőt alkalmazza az újat. Csiszár Gyula szinte mindent elkészít a mások számára ridegnek tűnő vasból, s ha éppen nem ezt teszi, az ÉDÁSZ Zenekarban énekel. Ezt is, azt is „jól nyomja”. Öntörvényű ember, a mai, furcsa világról alkotott véleménye kemény, de azt mondja, csak úgy érdemes élni, hogy az ember nem hazudik sem magának, sem másnak, és amit éppen csinál, azt teljes odaadással teszi. Minden más esetben hiteltelenné válik.

-    Azért kezdtem bele ebbe a tevékenységbe, hogy szép rácsokat csinálhassak az embereknek. Hát most már egy ideje szép rácsokat készítek, hogy ne börtönrácsok között kelljen élniük. Ezek általában kapuk, védőrácsok, de készítek ablakrácsot, korlátot, berendezési tárgyakat is. Hogy az eljárás modern, vagy hagyományos, azt mindig az alkalom, illetve a munkadarab szabja meg. Keresek egy odaillő megoldást, és a megfelelő technológia alapján ezt végig viszem. Vagy korhűen, vagy mai módon. Mindig szeretek személyes kontaktusba lépni a megrendelőimmel, vallom, hogy nekem nem ügyfeleim, hanem megrendelőim vannak. Megismerem őket, megtudakolom, mire van szükségük, ez alapján igyekszem a lehető legjobb színvonalat hozni a munkáimban. Teljesen egyedül dolgozom, az inast, meg a segédet különféle szerkentyűk helyettesítik, amiket a célnak megfelelően én fejlesztettem ki. A nehéz munkadarabokhoz, amiket nem bírok el, láncos emelőket használok, mindent meg tudok magam oldani. Egyre több olyan szerszámmal rendelkezem, ami kis átalakítással a következő feladathoz is megfelelő. Sok ilyen segédeszközt készítettem már a saját céljaimra. Az eredeti szakmám állattartó-telepi gépész. Mégis, azt gondoltam, a kovácsmesterség nekem jobb lesz. Hiszen a vasat a fűrész sem viszi rendesen – mondja nevetve a mester, aztán elárulja, hogy a történet ennél egyszerűbb.

-    Anyósjelöltem népművészeti boltot nyitott, és szüksége volt egy kirakatrácsra. Csináltam egyet, nem lett ugyan rossz, de nem voltam vele elégedett. Akkor döntöttem úgy, hogy nekem kovácstűz, meg tűzifogók kellenek. Aztán egyre komolyabb dolgokkal foglalkoztam, és rájöttem, hogy ez a mesterség: a vas képlékeny megmunkálása való nekem igazán. Tagja vagyok a kovács céhnek, járok kovácstalálkozókra, versenyekre is. Nemrég voltam Vésén, az országos kovácstalálkozón. Nem vittem magammal semmit, Takács Zoltán, a céhmester mégis befogott, hogy csináljak valamit. Nem vigyáztam eléggé. Viszont nem járok olyan helyekre, ahol kis patkókat, meg tudom is én, miket kellene csinálni a gyerekeknek. Én erre nem vagyok alkalmas. A leggyakoribb megrendeléseim a kapuk, amik kirekesztenek, de össze is köthetnek. Nem mindegy, hogy melyik felén állunk. Mindig jön egy újabb, érdekesebb megbízás, aminek megpróbálok megfelelni. Most például egy fáskosarat kell kovácsolnom, amit a kandalló mellett használnak. Ezt én tervezem meg, de előbb ellátogatok a megrendelőhöz, körülnézek, hogy a kosár a környezetbe illő legyen, és megfeleljen az igényeknek. Ezért fontos a személyes kapcsolat. Nem unatkozom, viszont gyakran elfáradok. No, nem a műhelyben, hanem akkor, amikor innen kimegyek. A környező világ fáraszt, ez az állandó virtuális környezetszennyezés. Itt a műhelyben jó. Itt nincs mellébeszélés. Amit megcsinálok, az van, de ha innen kilépek, csak az elektronikus környezetszennyezéssel, a szájhősködéssel találkozom.

-    Szabad időm? – kérdez vissza elgondolkozva.

-    Most van. A zenélés nem működik, a rendezvényeket visszafogták, pedig sok helyre kaptunk országos szinten meghívásokat az ÉDÁSZ-szal. A mostani helyzetet megelőzően volt úgy, hogy pénteken is játszottunk, például Mosonmagyaróváron, szombaton meg Csongrád megyében. AC/DC-t játszunk, nem gondolkodunk saját számokon. Jól nyomjuk, szórakozásnak nagyon jó, igazi, embert próbáló feladat. Nagyon oda kell tenni magadat, mert ha nem így van, az nem lesz jó, nem lesz hiteles, és ez látszik. Becsapod a közönséget, meglopod őket – vélekedik Gyula, aki „civilben” kastélytulajdonos is. 

-    Apám ukki származású, sokszor visszajártunk a településre. Egyszer úgy döntöttünk, megvesszük a Gyömörey-birtokot. Ami ezután történt, több, mint érdekes. Egészen eddig senkinek nem volt fontos a kastély. Miután elkezdtünk vele komolyan foglalkozni, kivakartuk a gazból, és néhány gyerekrendezvényt tartottunk, egyszer csak bejelentkezett a műemlék-felügyelet, és különféle előírásokkal szabályosan rátapadtak az emberre. A kastélyban az a jó, hogy minden kezdetleges, és szándékosan nem is engedem meg, hogy oda valami modern technológia betelepüljön. Azt tartom, ne szennyezzük se a környezetet, se a fejeket. A kastély számomra nem a pihenés helyszíne, hanem komoly munka. Amikor ott a család, jószerével egész nap komoly tevékenység folyik – mondja a kovácsmester, aki búcsúzóul a következő nagy munkáról is említést tesz:

-    A Várkert rehabilitációja kapcsán szóba került a Facebook-on egy kapu készítésének ötlete. Amennyiben lesz rá valós igény, én azt korhűen megcsinálom – fogalmaz, és eddigi, a várost díszítő, szebbé tevő munkáit ismerve nyugodtan hihetünk neki.

Fotók: Bolla Bernadett

Galéria