Negyven év a pápai könnyűzenei életben
Pályafutása során összesen negyven zenésszel játszott együtt. Dobosokkal, harmonikásokkal, orgonistákkal, zongoristákkal, gitárosokkal, dobosokkal, a pápai könnyűzenei élet legendás alakjaival. Bejárta a környék báljait, fellépett lakodalmakon, vállalati bulikon, gondoskodva a jó hangulatról. Magyari László, aki maga is élő zenészlegenda, a szaxofon mestereként ötvenöt éves korában tette le a hangszert, de –bevallása szerint – bármikor újra képes lenne fújni a régi, népszerű számokat.
- Hetedikes voltam, amikor édesapámtól kaptam egy klarinétot. Olyan is akadt, aki megtanított játszani rajta. Fújtam a Textiles kultúrházban, de édesapámmal lakodalmakba is elmentem 13-14 éves koromban, gyakorlásképpen. 16 éves voltam, amikor apám vásárolt egy szaxofont. Azután, hogy megtanultam rajta játszani, már pénzt is kaptam a fellépésekért. A Közgázban volt egy osztályzenekarunk, Babics Lacival, aki harmonikán játszott, Magyari Pistával, aki trombitált, a „vendégművész” Magyari Jenővel, a dobossal. Játszottunk klubdélutánokon, de voltunk Bében búcsúban is. Aztán bevonultam, a seregben is volt egy zenekarunk, ezzel számos fellépésen vettünk részt, nyugdíjas klubban, öregek otthonában. Jó focista lehettem volna, de a szombati lakodalmak után vasárnap nem voltam képes játszani. Meg hát a zenélésért fizettek, a fociért pedig abban az időben még nem. Azért, amikor leszereltem, elmentem Szalókra egy évig focizni, aztán Majer Tónival, Németh Pistával alapítottunk egy zenekart. Vettünk egy 15 wattos Regent erősítőt, ezzel könnyebb volt, hiszen bejött az ének, és nem kellett mindig fújni. A Húsgyárból sokan ismertek bennünket, így rengeteg fellépésünk volt, főleg lakodalmakban zenéltünk, a legtöbbet – ismeretség révén – talán Pápasalamonban. 10-15 évig játszottunk együtt. Abban az időben még nem volt autónk, így vonattal, meg busszal jártunk. Egy lakodalomban tehát nem úgy történt, hogy éjfélkor megették a sült kolbászt, lezajlott a menyasszonytánc, aztán a vendégek autóba ültek és hazamentek, hanem reggel hatig, nyolcig játszani kellett, hiszen akkor indultak a buszok. De akkor még fiatalok voltunk, bírtuk. Utána a Ciborral álltunk össze, aki Teszérről beköltözött Pápára, így játszottunk évekig. Ötvenöt évesen fejeztem be, mert már fárasztó volt az éjszakázás. Elkezdtem piacozni, eladtam minden cuccomat, azóta is sajnálom, mert még most is hívnak zenélni. A Gambrinusban minden évben megtartották az öreg zenész találkozót. Ott még fölléptünk, 5-6 számot játszottunk, azóta is gondolkozom, hogy vennem kellene egy hangszert. De ez nem a pénzen múlik, hanem a lehetőségeken. A kertbarátok minden évben csinálnak egy nagy összejövetelt, ott előkerülnek a régi nóták. Járjuk az országot, egyszer elvittek bennünket Kabára. Volt ott egy zenés alkalom, ahol a pap volt az orgonista, a kántor meg a gitáros. Persze, hogy beszálltam játszani.
- Mi volt a feltétele akkoriban az együttes működésének?
- Abban az időben négyévente vizsgát kellett tenni. Fel kellett írni száz számot. Ebből nyolcvan táncdal volt, húsz meg csárdás. A Húsgyárban személyzetis voltam, tudtam gépelni, és volt telefon, így könnyebben intéztem a zenekar dolgait is.
- Abban az időben számos zenekar alakult. Megfértek egymás mellett?
- Pápán a diákbálok első nagy zenekaraira is emlékszem. Az elsők között voltak a Váczi Zoliék, az öreg Lukács Laci, Kerekes Laci, rájuk is szívesen gondolok vissza, bár nem játszottam velük. Minden zenekarnak megvolt a közönsége. A Tangi ebédlőjében minden hónapban volt egy lakodalom, ahol játszottunk, ismertek bennünket, de persze nem csak Pápán. Felléptünk Székesfehérváron, Balatonőszödön, Keszthelyen, az egyetemi ebédlőben is. De egy időben ez már sok volt. Volt olyan hetünk, hogy pénteken bálban, szombaton lakodalomban, vasárnap-hétfőn búcsúban zenélt a Hangulat Együttes. A negyedik napon már nem tudtam becsukni a számat, hiszen a nádat szorítani kellett. Sosem gyakoroltunk. Kottából játszottunk, ehhez is édesapám szoktatott hozzá. Oda kellett figyelni. Amikor a lakodalomban éjfél után kókadozott a nép, háromszor-négyszer elfújtuk az új számot, így meg is tanultuk. Cibor nagyon jó zenész volt. Lemezről vette le a számokat, és sokat játszott Bakonybélben, az üdülőben. Így aztán mi is ott játszottunk a legtöbbet.
- Léteznek-e kedvencek a játszott számok közt?
- Ha egyszer betelefonálnék a Három kívánságba, akkor az Ihásziban legtöbbször játszott A vonat nem vár-t, a Bakonybélben népszerű Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás-t, meg a dákai kedvencet, az Ugye eljössz még?–et kérném.
- Hogyan viszonyult a család a hétvégi fellépésekhez?
- Annak idején a Vajdán kaptunk munkáslakást, tizennégyen laktunk ott, minden a Húsgyárban dolgoztunk. A gond az volt, hogy amikor hazajöttem vasárnap reggel a lakodalomból, nem tudtam pihenni, mert a gyerekeim, akik még picik voltak, játszani akartak, folyton ott tébláboltak a lakásban. Aztán vettem ezt a házat, és megoldódtak a gondok, mert mindenkinek jutott külön szoba. Manapság a kertbarátokkal, az Ipartestülettel járunk kirándulni, hazafelé a buszon mindig van énekóra, jó a hangulat, előkerülnek a régi dallamok. A szövegüket még ma is mindnek tudom. Sokszor hiányzik az aktív zenélés, szívesen emlékszem vissza a régi időkre. Hogy mi volt a legszebb? Persze a pénz sem volt mindegy, de örömmel szórakoztattunk. Először – emlékszem – ötven forintot kértünk. Akadt mellékes is, volt úgy, hogy rendeltek nótát, kaptunk egy papír tízest, és amikor a nagy pénzek bejöttek, volt olyan alkalom, hogy három darab ötszázas volt a jutalom. A közönség szeretetét minden alkalommal éreztük, akkor még fölnéztek a zenészekre. Voltunk valakik.
Galéria
