Életformája a hagyományőrzés

Pedagógus és művészember, festő, no meg huszár, a katonai hagyományok ápolója. Kézműves és hegygazda, aki nem csupán szavakban, de tettekben is bizonyította és naponta ezt teszi: fontos a múlt őrzése, mert enélkül sivár a jelen. Nevéhez fűződik többek közt a Pápai Történelmi Játékok rendezvénysorozata és a Hagyományok Hegyének létrehozása. Tóth Kálmán ismert és elismert személyisége a városi közösségnek. Hatvanhatodik születésnapja alkalmából a Jókai Mór Városi Könyvtár virtuális kiállítást rendezett műveiből.

Hol is beszélgetnénk Kácival, ha nem a hegyen, amelynek éppen egyik legfontosabb történésére, A hegy napjára készül.

-    Miért a pedagógus pályát, a rajztanítást választottad hivatásul?

-    Az indíttatás a ’60-as években kezdődött. Apám rajzolt, otthon valamilyen formában mindig előtérbe került az alkotás. Igazából a dolog akkor egyenesedett ki, amikor alsós koromban városi szakkörbe kerültem, ahol megismerkedtem a pápai nagy művészekkel: Hénel Guszti bácsival, A. Tóth Sándorral, Heitler Lászlóval, vagy az akkor a Zalkában tanító Bíró Károllyal. Szakkörökön, kiállításokon láttam a munkáikat, amik táplálták az érdeklődésemet, és ez a gimnáziumi években is folytatódott. Így a rajztanári szak szinte adott volt, egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba mozduljak. Gimnazistaként alkotótáborokban vettem részt, részese voltam a Pápai Tárlatnak is, majd a főiskolán még intenzívebben foglalkoztam a rajzzal. Tanáraim, illetve az alkotótábor mesterei irányt mutattak a továbbiakban is. Pápára visszakerülve újra belecsöppentem a helyi képzőművészet világába, tanítottam gimnáziumban, általános iskolában, közben tanultam is: folytatódott a képalkotás folyamata, ami aztán egy másik ággal, a néprajzzal, népművészettel, ezen belül a fazekassággal, majd a szövéssel, és még ki tudja, hány kézműves technikával bővült. Ennek eredményeként jött létre a Munkácsy iskolában a kézműves műhely, majd a rajz tagozat, aminek a vezetője voltam. A pedagóguspálya sikerei a gyerekeken mérhetők. Itt elsősorban a kézművességet említem, ami a tábori tevékenységen, a zánkai gyermekgalérián keresztül valósult meg. A gyerekeink munkái, a szőttesek és a korongozott edények eljutottak különböző kontinensekre, mondható, hogy az Amerikai Egyesült Államoktól Kanadán, Japánon át Dél-Afrikáig. A tanítványaink szép sikereket értek el nemzetközi és országos pályázatokon. Ez nyolc évvel ezelőtt szakadt meg, amikor az iskolában megszűnt a rajz tagozat. A két dolog mindig párhuzamosan futott: mi az, amivel megismerkedtem, amit megszerettem, és ezt hogy lehet a gyerekekkel megvalósítani, számukra átadni. Tanítottam, kiállításokat rendeztem, szakmai, főként néprajzi táborokba jártam Csillebércre, Zánkára.

-    Hogyan kerültél a hagyományőrzés, a katonai hagyományok sűrűjébe?

-    Harmadik vonalként - a történelmi táborok szervezése következett. Ez utóbbi egyrészt a lovas, másrészt a katonai hagyományőrzés jegyében került előtérbe. Érdekelt Pápa város történelme, és a huszáregyesületben, meg a lovasklubon belül kiteljesedett a tevékenységem. Megvalósulhatott az egyik nagy álmom: a Pápai Történelmi Játékok, ami szép nagy ívet futott be. A huszáregyesület részt vett a szövetség alapításában, ami akkor nyolc egyesületet foglalt magába. Az első egy-két évben meghívtuk a többieket. Kezdtük Döbröntén, majd folytattuk Attyapusztán huszártáborokkal, később hozzákapcsoltuk mindezt az augusztus 17-i gorodok-satanowi ütközet megemlékezéséhez. Volt olyan alkalom, hogy száz huszár vonult végig Pápa utcáin. Amikor bejöttünk Pápára, adódott, hogy egy négy-ötnapos huszártábort úgy szervezzünk meg, hogy bemutatót is tartunk a közönségnek, játékosan felidézve a történelmi múltat. Ez mind a Pápához kötődő eseményekről szólt, akár a középkori várviadalokat, akár a ’48-as pápai eseményeket, vagy a kurucvilágot megidézve, hiszen Vak Bottyánnak három éven keresztül Pápán volt a főhadiszállása. Az első világháború idején a 7-es honvéd huszárezred itt állomásozott, vagy éppen a pápai ejtőernyősöket is megemlíthetem, akik megemlékezésein is részt vettünk. A pápai történelmi események oly gazdagok, hogy kevés város büszkélkedhet ilyennel. Talán több emlékhelyet, több szobrot is megérne különösen a középkorra – például Martonfalvy Imrére vagy Török Bálintra - való emlékezés. A huszártáborok, illetve a történelmi játékok megpróbáltak egy kicsit tanítani a közönség felé, és ez egy évtizeden keresztül sikerült is. Még Ausztráliából, Új-Zélandról is kaptam telefonokat az időpontot illetően, az ottani magyarok ehhez igazították a hazajövetelüket.

-     Mindez számos elfoglaltságot jelent és nem kevés időt. Hogyan viszonyult mindehhez a családod?

-    Természetesen mindezt nem tudtam volna elérni, ha a család nincs jó kezekben. Gyöngyi, a párom mindebben támogatott, és gondoskodott a nyugodt háttérről. A család, a hagyományőrzés, a festés, a földművelés, egyéb mezőgazdasági munkák, a lovak –mintegy negyven lovam volt – teljességében éltük az életünket, ami egyben egy életformát is jelent. Mint ahogy az őseimnek is, akik földet műveltek, katonák voltak. Ennek az életformának az alapja a természet, a múlt, a történelmi hagyományok, a néprajz és a képzőművészet szeretete és tisztelete.  Mindez jelentette számomra azt a nagy egységet, amelyben élem az életem. Ez nyilvánvalóan rengeteg időt emésztett fel, de elmondhatom, hogy mindazt, amit csináltam, szerettem. Teljes életet élek ma is, aminek ezek mind részei. A gyerekek közül mindenki zenélt, illetve a mai napig is játszanak alkalmanként a huszároknál. A lovashagyományokat a legkisebb fiam viszi tovább, ő a huszáregyesület tagja, ott tevékenykedik, a fiatalabb nemzedéket próbálja összefogni. Egy generáció már kivált, köztünk is a legidősebb 77 éves, zöme hatvanas azok közül, akik annak idején, 30 éve mindezt elkezdték.

-    Beszéljünk a Hagyományok Hegyéről. Mit jelent számodra, hogy mindez megvalósulhatott?

-    A hegy a történelem, a néprajz és a természetismeret együttese. Számomra ez nem volt újdonság, hiszen ezekben élem az életem. A történelmi vonulat a középkori világ, azon belül is az avarkor, hiszen a hegyen avar sírok vannak, a néprajzi a bakonyi pásztor- és betyárvilág, a természeti pedig mindaz, amit a bakonyaljai természet mutat, hiszen itt a hegyen is több mint százötven növény, és megszámlálhatatlan apró állat él. Fontos a közösségépítés is: hat-hét egyesület csatlakozik a hegyhez valamilyen formában, ők részben segítik az itteni munkát, részben itt, ezen a nagy játszótéren élik az életüket. Kiemelt rendezvényünk A hegy napja, ahol minden egyesület és a baráti csapatok is megmutatkoznak.

-    Ennyi elfoglaltság közt jut időd a festészettel foglalkozni?

-    Főiskolát végeztem, így a grafikától a festészeten át a szobrászatig belekóstoltam a képzőművészetbe, ez volt az alap. Amennyire időm engedte – hiszen rengeteg másfajta tevékenységet végeztem, ami reggel héttől este tizenegyig lekötötte az időmet – foglalkoztam a festészettel is. Ennek két vonulata van: az egyik a tájkép, ami nem szükségképpen a látvány, de mindenképpen abból indul ki: a leszűrt tapasztalatok alapján egy hangulat megjelenítése. Ember ugyan nincs a képeimen, de azt szoktam mondani, hogy az, aki nézi, részese a képnek, tehát mégis ott van. A másik vonulat a színek, a vonalak, a formák ritmusa, az álmok világa, hangulatok, jó érzések. Persze a képzőművészet nem arról szól, hogy a dolgokat jónak, szépnek kell mutatni, de kétségtelenül igaznak. A csúf és a szép esztétikai kategóriák, azt gondolom, ez a fajta világ talán azért is tetszik az embereknek, mert – ahogy én is – optimista, a szépet, a jót ábrázolja. Hogy miért az akvarell? Jó kérdés, de megvan rá a válasz. Két festő volt rám nagy hatással: Bíró Károly, aki Pápán rajztanárom volt, és akvarellel dolgozott, illetve Egry József, ami minden technikájával kolorista színvilágot teremtett. Egyszer jártam Barcsay Jenőnél, az öreg mesternél, és többek közt Egryről is beszélgettünk, akit a művészettörténészek nem igazán tudtak besorolni, így kitaláltak rá egy jelzőt: víziós expresszionista. Erre Barcsay mester a következőket mondta: „Nekünk az a dolgunk, hogy fessünk, a művészettörténetnek meg az, hogy besoroljon bennünket”. A két hatás ma is föllelhető a képeimen, amit tőlük tanultam, az az a fajta szellősség, ami a képeken áthat. Nem az a nagy dolog, hogy mikor és hogyan kezd el az ember egy képet, hanem az, hogy időben fejezze be: megmarad-e a szellőssége, a mindenen áttörő fénye, vagy nem.

-    Hogy telik egy átlagos napod?

-    Mindenki azt mondja, milyen jó a nyugdíjasnak, mert mindenre ráér. Hát ezt én nem vettem észre. Ugyanazt csinálom, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy rászorítottam magam az esti festészetre, tehát esténként két-három órát eltöltök a rajzolással, festéssel. Ezekből az új munkákból szeretnék pár év múlva egy újabb kiállítást csinálni. Fél hétkor kelek, a hegyre nyolc-fél kilenc körül jövök ki, itt a nyolc és fél hektár elég munkát ad: a fűnyírástól a fák metszésén, vágásán át a növényzet telepítéséig, karbantartásáig, az állatok ellátásáig terjed. Vannak fejlesztési koncepciók, pályázati munkák, a programok szervezése és lebonyolítása is sok időt emészt fel. Három lábon áll a dolog: az önkormányzat, az egyesületek, illetve a Bakonyerdő hármas megállapodása alapján működünk.

-    Munkádat a nagyobb közösség is elismeri, hiszen megkaptad Pápa Város Díszoklevelét.

-    Engem megbecsült mindenki, és mindig azt mondtam: ha velem tudsz száguldani komám, akkor megéled ezeket a szép dolgokat. Aki meg lemarad, az talán majd legközelebb.

https://www.facebook.com/jmvkpapa/posts/3650983535011449
A Facebook-on található jubileumi kiállítás anyagát Szabó Rita könyvtáros állította össze

Fotók: Babos János, Kincses Viktor

Galéria